Clockwork Angel - Prológus 2/1.

Sziasztok!

Bocsi, hogy ma még nem volt friss, de délelőtt a Blogger nem töltötte be az új bejegyzéses oldalt, utána meg nem értem rá. Viszont van egy jó hírem!

Tudom, hogy azt ígértem, hogy nem darabokban teszem fel a fejezetek fordításait, de most az egyszer kivételt teszek 2 okból. Az elsőt már mondtam, ez pedig a gépemen lévő vagyis helyesebben nem lévő Office. A második pedig az, hogy a Clockwork Angel prológusát két részre lehet osztani, két különböző szereplőt láthatunk, két teljesen elkülönülő jelenettel. Azaz simán értelmezhető külön is.

Sajnos még mindig nem tudom megnyitni az eddigi fordításaimat, de megálmodtam, hogy mit tudok tenni annak érdekében, hogy ne kelljen sokat várnotok legalább a már lefordított, és értelmezhető Clockwork Angel prológus első felére. Online konvertert használtam. Átkonvertáltam a meglévő dokcsit, amit megnyitni nem tudok txt-be, majd bemásoltam a Blogger szerkesztőjébe, és megformáztam.

Szóval ennyi a története a prológus első felének. :) Remélem tetszeni fog, annak ellenére, hogy kicsit rövid, mivel kétfelé szedtem.

Ma még lesz friss, szóval gyertek majd vissza! ;)

Clockwork Angel - Óramű Angyal

Prológus 1. rész

London, 1878. április

A démon ichor- és bélzáporban robbant szét. (Az ichor az istenek vére Homérosz műveiben. – a ford.)

William Herondale visszarántotta a tőrt, amit tartott, de már túl késő volt. A démon vérének nyúlós sava már elkezdte kimarni a fénylő pengét. Káromkodott, és félredobta a fegyvert; egy szennyes tócsában landolt, és parázslani kezdett, mint a kioltott gyufa. A démon maga, természetesen eltűnt – visszaküldte valamelyik pokoli világba, ahonnan jött, bár nem anélkül, hogy mocskot hagyott volna maga után.

- Jem! – kiáltott Will, és körbefordult. – Hol vagy? Láttad ezt? Egyetlen csapással megöltem. Nem rossz, mi?

De válasz nem jött Will kiáltására; a vadásztársa néhány pillanattal azelőtt még mögötte állt a nyirkos, kacskaringós utcán, védve a hátát, Will biztosítva volt, de most egyedül állt az árnyékban. Bosszúságában a homlokát ráncolta – kevésbé volt mókás így, hogy nem tudott felvágni Jem előtt. Maga mögé lesett, oda, ahol az utca egy kis átjáróvá szűkült, ami a feketeségbe vezetett, távolban a Temze hullámzó vize. A résen keresztül Will láthatta a kikötő hajóinak sötét körvonalait, egy árbocerdőt, ami olyan volt, mint egy levél nélküli, csupasz gyümölcsöskert. Jem nem volt ott; talán visszament a Narrow Streetre jobb világítást keresve. Will egy vállrándítással visszaindult az úton, amin jött.

A Narrow Street keresztülvezet a Limehouse-on, a dokkok között, a folyó mellett, és a szűk nyomornegyeden Nyugat felé kinyúlik egészen a Whitechapelig. Olyan keskeny volt, amennyire a neve is sugallta, raktárakkal és düledező faépületekkel tömve. Abban a pillanatban elhagyatott volt; még a részegek is hazatámolyogtak a Grapes-ről fel az úton, hogy valahol elájulhassanak éjszakára. Will szerette a Limehouse-t, szerette az érzést, hogy a világ szélén van, ahonnan a hajók minden nap elképzelhetetlenül messze levő kikötőkbe indulnak. Azt sem bánta, hogy a terület a tengerészek tanyája volt, tehát tele volt játékbarlangokkal, ópiumtanyákkal és bordélyházakkal. Egy ilyen helyen könnyű volt elveszíteni magadat. Még a szagot sem bánta – füst, kötél és kátrány, idegen fűszerek a Temze koszos folyóvízének szagával keveredve.

Az üres utcán fel és lenézve, kabátja ujjával megdörgölte az arcát, hogy megpróbálja letörölni az ichort, ami csípte és égette a bőrét. Zöldre és feketére színezte az anyagot. Egy vágás is volt a kézfején, egy elég csúnya. Használhat gyógyító rúnát. Lehetőleg egyet Charlottéi közül. Ő különösen jó volt az iratzék rajzolásában.

Egy alak vált ki az árnyékokból, és Will felé mozdult. Ő elkezdett hátrálni, aztán megállt. Nem Jem volt az, hanem egy mondén rendőr, aki harangforma bukósisakot viselt, nehéz felöltőt, és arcán nyugtalan kifejezés ült. Will-re bámult, vagy inkább át Will-en. Bármennyire hozzászokott Will a varázslathoz, mindig furcsa volt, hogy keresztülnéznek rajta, mintha ott se lenne. Hirtelen elfogta a vágy, hogy megragadja a rendőr gumibotját, és nézze, ahogy a férfi csapkod, miközben próbálja kitalálni, hova is tűnt; de Jem néhányszor leszidta már, amikor ezt tette korábban, és bár Will soha nem értette igazán Jem ellenérzéseit, nem volt érdemes felidegesíteni.

Egy vállrándítással és egy pislantással, a rendőr elsétált Will mellett, a fejét rázta, és a bajsza alatt mormolt valami fogadalomról, hogy leszokik a ginről, mielőtt tényleg elkezd dolgokat látni. Will arrébb lépett, hogy hagyja a férfit elmenni, aztán kiáltozni kezdett: - James Carstairs! Jem! Hol vagy, te áruló gazember?

Ezúttal alig hallható válasz érkezett: – Itt vagyok. Kövesd a boszorkányfényt!

Will elindult arra, ahonnan Jem hangját hallotta. Úgy tűnt, egy két raktár közti sötét nyílásból jött; halvány villanás volt látható az árnyak között, olyan, mint egy lidérc szökkenő fénye. – Hallottál az előbb? Az a Shax démon azt gondolta, elkaphat azokkal az átkozott nagy ollóival, de sarokba szorítottam egy sikátorban –

- Igen, hallottalak. – A fiatalember, aki a sikátor bejáratánál jelent meg, sápadt volt a lámpafényben – sápadtabb, mint amilyen általában lenni szokott, ami amúgy is elég sápadtat jelent. Feje fedetlen volt, ami a szemet rögtön a hajára irányította. Szokatlanul világos ezüstszínű volt, mint a még meg nem fakult shilling. A szemei ugyanilyen ezüstszínűek voltak, finom csontozatú arca pedig szögletes, szemei enyhe íve volt az egyetlen jele örökségének.

Ingmellét sötét pecsétek mocskolták be, a kezeit pedig sűrűn borították be a vörös foltok.  

Will megfeszült. – Te vérzel. Mi történt?

Jem csak legyintett Will aggodalmára. – Ez nem az én vérem. – Visszafordította a fejét a sikátor irányába maga mögött. – Az övé.

Will vetett egy pillantást barátja mögé, a sikátor sűrű árnyai közé. A távolabbi sarkában volt egy összezsugorogott alak – csak egy árnyék a sötétségben, de amikor Will jobban megnézte, ki tudta venni egy sápadt kéz vonalait és egy szőke hajfürtöt.

- Egy halott nő? – kérdezte Will. – Egy mondén?

- Valójában egy lány. Nem több tizennégynél.

Erre Will hangosan és hatalmas szókincsről téve tanúbizonyságot átkozódni kezdett. Jem türelmesen várta, hogy befejezze.

- Ha csak egy kicsit korábban jövünk – nyögte ki végül Will. – Az az átkozott démon –

- Nos, ez a különös. Nem hiszem, hogy ez a démon műve. – Jem összevonta a szemöldökét. – A Shax démonok paraziták, kotló paraziták. Elhúzta volna az áldozatát az odújába, hogy tojásokat rakjon a bőrébe, amíg még él. De ez a lány – őt leszúrták, többször is. És azt sem gondolnám, hogy itt történt. Egyszerűen nincs elég vér hozzá a sikátorban. Szerintem máshol támadták meg, és elvonszolta magát idáig, hogy belehaljon a sérüléseibe.

- De a Shax démon –

- Mondom, nem gondolom, hogy a Shax volt. Szerintem a Shax csak követte – le akarta vadászni valami vagy valaki másért.

A Shaxoknak kifinomult szaglásuk van – ismerte el Will. – Hallottam boszorkánymesterekről, akik arra használják őket, hogy kövessék az elveszített nyomokat. És úgy tűnt, határozott céllal mozog. – Elnézett Jem mellett, a szánalmasan apró alak felé a sikátorba. – Nem találtad meg a fegyvert, igaz?

- Itt van. – Jem előhúzott valamit a dzsekijéből – egy fehér anyagba burkolt kést. – Valamiféle misericorde (Misericorde – Így hívták régebben azt a három élű tőrt, melyet a lovag övében hordott, mellyel legyőzött ellenfelének a kegyelemdöfést megadta - a ford.) vagy vadásztőr. Nézd, milyen vékony a penge.

Will elvette. A penge valóban vékony volt, csiszolt csont nyélben végződött. A pengére és a markolatra is vér száradt. Egy szemöldökráncolással megtörölte a kés lapját ruhaujja durva anyagában, megtisztítva, míg láthatóvá vált a szimbólum, amit a pengébe égettek. Két kígyó, mindkettő a másik farkát harapva, amint tökéletes kört formáltak.

- Uroborosz – mondta Jem, miközben közelebb hajolt, hogy megnézze a kést. – Egy dupla. Mit gondolsz, mit jelent?

- A világ végét – felelte Will, még mindig a tőrt bámulva, apró mosoly játszott a szája szegletében – és a kezdetet.

Jem összeráncolta a homlokát. – A szimbolikát értem, William. Úgy értettem, mit gondolsz, mit fejez ki a jelenléte a tőrön?

A folyó felől fújó szél felborzolta Will haját; türelmetlen mozdulattal kisöpörte a szeméből, és visszatért a kés tanulmányozásához. – Ez alkímiai jelkép, nem boszorkánymesteré vagy Alvilági. Ez általában azt jelenti, hogy emberi – azoké a bolond mondénoké, akik azt gondolják, hogy a varázslattal való üzérkedés a belépő a gazdagság és a hírnév eléréséhez.

- Azoké, akik általában valami pentagramma közepén végzik egy rakás véres rongyban – morogta Jem.

- Azoké, akik szeretnek páratlan városunk Alvilági részein leselkedni. – Miután óvatosan becsomagolta a pengét egy zsebkendőbe, Will becsúsztatta azt a kabátzsebébe. – Szerinted Charlotte hagyja, hogy én vezessem a nyomozást?

- Gondolod, hogy te megbízható vagy az Alvilágban? Játékbarlangok, varázskockázás, erkölcsüket vesztett nők…

Will úgy mosolygott, ahogy Lucifer tehette, pillanatokkal azelőtt, hogy kivetették a Mennyországból. – A holnapi szerinted túl korai kezdés lenne?

Jim sóhajtott. – Tégy, amit akarsz, William. Mindig azt teszed.

Oszd meg Google Pluson

A szerző: Deszy

Deszy a bloggerkedést fanfictionökkel kezdte, azután hamar más területre nyargalt. Jelenleg könyves blogot vezet, Cassandra Clare rajongói oldalát, előzeteseket feliratoz, és próbál képben maradni a kedvenc színészei és sorozatai tekintetében is.